Nem elég a napfény,
már túl kevés a hold
mondd, hol van az a jó,
mi bennünk volt.
Hiszem azt a szót még,
amit hinni sem lehet,
de miért van, hogy ez már nehéz.

Hazugságból sziklásk,
szíveden sebek,
könnyekbõl lesz egy óceán.
Ugyanúgy, mint régen,
nem lesz érzem én,
mosolyogsz rám,
mégis érzem, úgy fáj.

A csend és az éj, ha arcodhoz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, ha elhiszed.

Ez a hûvös hajnal
most újra elkísér,
egyedül mész tán másra vágysz.
Akarom, hogy egyszer,
még egyszer, jók legyünk,
ki tudja, mért van, hogy így rontjuk el.

A csend és az éj, ha arcodhoz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, ha elhiszed.

De új nap majd mást hoz,
és ha mégsem, hát az se baj.
Csak szívünkkkel játszik a szél
és ha rám nézel,
tudom másnak látsz, kedvesem,
a szívünkkel játszik,
csak játszik és játszik a szél
csend és az éj, ha elkísér.

A csend és az éj, ha arcodhoz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, s te elhiszed.